Indiai útibeszámoló – 2016. október 23 – november 1.

INDIAI BESZÁMOLÓ 1. – A kezdet, Indulás, Érkezés Delhibe

2,5 éve jártam először Indiában, amikor egy ashramba mentem tanulni. Akkor csak átutaztunk Chennai-on, de már abban a néhány órában is megérintő volt India mássága. Ahogy kiszálltam a repülőgépből megéreztem az óceán illatát. Mai napig, ha becsukom a szemem, és arra az első néhány percre gondolok, újra érzem a forró levegőben úszó víz illatát. Az ashramban sok indiaival is találkoztunk és ami akkor feltűnt, hogy ők az ember szemébe néznek mélyen és ott keresik, hogy ki is lehet a másik. A néhány napos kint tartózkodásom végén úgy köszöntem el Indiától, hogy hamarosan visszatérek.

A hamarosan végül 2,5 év lett, de minden nap várakozás megérte. Abba az ashramba vágytam vissza, ahol korábban voltam, de akárhányszor elkezdtem szervezni az utat valami mindig közbejött. Azonban már egy korábbi meditációmban feljött, hogy egyszer az életemben vissza kell mennem a Taj Mahalhoz, mert ott tettem egy ígéretet egy előző életemben, hogy visszatérek, és akkor majd lejár a „kör”. Azt mai napig nem tudom, hogy mi oldódott ki a visszatérésemmel, de talán a következő hónapok majd megmutatják, hogy mit is jelent, hogy lejárt a „kör”.

Ahogy világossá vált, hogy az ashramba való utazásom ismét meghiúsul elhatároztam, hogy elmegyek végre a Taj Mahalhoz, és megnézem India más tájait is. Néhány napon belül elém is került egy „azonnal beleszeretős” utazási ajánlat. Ezt az ajánlat a „semmiből” a facebookon bukkant fel. Ez volt az India Spirit Egyesület nonprofit ajánlata. Rögtön az Arany Háromszöggel és persze a Taj Mahallal. Ami végül pedig 100%-ban meggyőzött, hogy ez lesz az én utazásom az az, hogy Krisna-tudatúak voltak a csoport vezetői. Ez biztosíték volt számomra, hogy a legjobb kezekben leszünk, hiszen nekik a vérükben van India. Olyan helyeket is ismernek, amit utazási irodák biztos, hogy nem, és hát még védikus tanításokat is hallgathatunk az utazás közben.
„Tiszta főnyeremény!” – gondoltam.
Most így utólag is megerősíthetem, hogy nem csalt a megérzésem és ez az utazás életem egyik legjobb döntése volt. Tényleg igazi főnyeremény!

Nagyon sok utazás, és tennivaló állt előttem az utazás előtti hónapokban. Utaztam más országokba is idén. Szerelmem lett Bécs, Berlin, Róma, Perugia és környéke Olaszországban, de India India. Örök szerelem a szívemnek. Viszont, hogy ilyen mozgalmasan teltek az előtte lévő hónapok hamar elrepült az idő és már azon kaptam magam, hogy pakolunk, és fent ülünk a repülőn.

Az utazás során rögtön új barátságok szövődtek. Nagyokat nevettünk, és számomra a repülés mindig hatalmas élmény. Az a pillanat, amikor felemelkedik a gép a magasba maga a szabadság érzése, és amikor földet ér a biztonság, maga a talajt értem érzése. Igazán különleges számomra minden repülés.

Indiába megérkezni ismét varázslatos volt. Ahogy leszálltunk Delhiben rögtön helyi jellegzetességek, a spiritualitás csúcsa fogadott. India a spirituális emberek és a hívők „cukorkaboltja”. A reptéren mudrákkal díszített a fal. Óriási Happy Diwali (Fény ünnepe Indiában, vallási ünnepség) felíratok voltak mindenhol. És megpillantani a hatalmas mosolyú csoportvezetőnk Triyuga Prabhut maga volt a megnyugvás. Jó kezekben, jókor, a legjobb helyen voltunk. 10 nap a mennyországban várt ránk.

Az első kaland a taxizás volt. India a káosz megtestesülése, de talán ettől működik az egész ország. A csomagjainkat pakolták jobbról balra, balról jobbra. Próbáltunk abba a kocsiba ülni, ahol a csomagjaink voltak, de esélytelen volt. Pár nap alatt viszont megszokja az ember, hogy bárhogy is történnek a dolgok minden rendben lesz, minden megérkezik, ha pedig nem akkor rá kell lazulni, és jó lesz mindenképp minden. (A csoportvezetőink azonban mindig a helyzet magaslatán voltak, úgyhogy így még könnyebb volt átadni magunkat a flow életérzésnek. India segít elengedni a kontrollt, a túlzott rendmániát az egyszer biztos.) A taxi száguld, a szabályok helyett a duda az Úr az utakon, és a 6. érzék, hogy ne történjen baleset. Ezt egyszerűen csak imádni lehet. Végre kiszabadul az ember lelke a nyugati sablonból, és egy teljesen új világ tapasztalása kezdődik el. Egy világé, ami teljesen inverze a mi világunknak, és ettől szép, és ettől olyan értékes, mert valami egészen új ajándékot tud adni az ember lelkének. Egy új ajándékot, ami megmutatja, hogy lehet másképp is, mint ahogy az ember elképzeli. Sőt lehet akár teljesen! másképp is.

Budapest belvárosa kispiskóta Delhihez képest. Én el is neveztem az „Örökké ébren lévő város”-nak, mert folyamatosan ment a forgalom éjszaka is az utakon. Folyamatos volt a dudaszó és az emberek áramlása. Pici szoba, szűk kis sikátorra néző ablak, a TV-ben Bollywood, a szívemben továbbra is szerelem és az első rövid éjszakánk Indiában.

Az ajtón kilépve reggel óriás kőhíd, és a buszra felugráló emberek látványa fogadott. A nők színes ruhákban, a férfiak öltönynadrágban, ingben vagy pólóban és farmerban. Mindenki igyekezett valahová. És hát nyár volt. Nyár a javából. Az októberi hideg után az egész lelkem melegítette a nyári napsugár.

A csoport gyülekezett, még nem ismertük egymást. Csak néhány szót váltottunk a reptereken, de egységben az erőként mentünk keresztül az embersokaságon a buszig, ami várt már minket.
Luxus buszunk volt, amiért végig hálásak voltunk. A nagy melegekben felszállni a hűvös buszba, mosolygó sofőrjeink mellé igazán pihentető volt, és volt időnk mindig integrálni az élményeket is. India hatalmas. Volt jó pár óránk buszban, de kellett is. Volt, hogy csak néztem az embereket, az elsuhanó tájat, a fülemben szóltak a jobbnál jobb dalok (volt közöttük minden: modern pop számok, Hare Krisna, keresztény dicsőítő dalok, éppen ami jött) és néha csak csendben folytak a könnyeim a hálától néha úgy, hogy senki sem látta, de volt, hogy néha lebuktam. 😉

És a kaland elindult. Felültünk a buszra és elindultunk…

INDIA BESZÁMOLÓ 2. – Delhi, az óriás város

Delhiben úgy érzed, mintha a városnak se eleje, se vége nem lenne. A fehér ember ritka, mint a fehér holló Indiában. Talán az egész utazás során néhány csoporttal találkoztunk a kiemelt turisztikai helyeken, és egy (talán) amerikai fiatal hippi kinézetű sráccal kacsintottunk egymásra egy bazárban. Mintha valami titkos világutazók összekacsintása lett volna. Érdekes egy pillanat volt. Az utazás során sokan fotózkodtak velünk, vagy csak némán figyeltek minket, követtek a szemeikkel, vagy éppen önkéntes csoportvezetőnek jelentkeztek, hogy segíthessenek. Persze mi ugyanígy voltunk, mint aki „sosem látott indiait”. Fotózkodtunk velük, figyeltük őket. A szokásaikat, a gesztusaikat, a hétköznapjaikat, az öltözködésüket és ők teljesen nyitottak voltak és partnerek ebben.

Érdekes volt látni, ahogyan az Indiai kultúrába bekúszik a „nyugat”. Az órásplakátokon félmeztelen férfiak és fehérneműs nők voltak egy olyan országban, ahol fedetlen vállal sem közlekednek, és kendőt hordanak. A kendő amúgy a mindennapi öltözetem kellékévé vált nekem is. A fehér kendő védett a naptól, és adott valami egészen megmagyarázhatatlan plusz élményt is számomra. Erősítette a nőiességem érzését, segített, hogy néha elrejtőzzek a kémlelő szemek elől, de hogy öltöztetett az biztos. Egy új élményt adott. Találkoztunk indiai nőkkel, akik fehérre voltak púderezve, és legszívesebben mondtuk volna nekik, hogy „Neeee, neeee!!!”, semmi értelme. De valahogy ez az emberi természet része és talán itt szembesültem vele leginkább, hogy az ember mindig más akar lenni, mint aki, csak nem azt akarja megváltoztatni, amit kellene. Pedig nem véletlen, hogy oda születünk, ahova és azok vagyunk akik. Az élet változását nem a bőrszín, vagy külsőségek változása hozza meg, vagy lesz attól jobb az ember élete, hanem az, hogy mi van az ember lelkében és mennyire törekszik a szeretetre, becsületre, egységre, a lelkisége felé.

Szóval ültünk a buszban. Aki szeretett volna tudott külön ablak mellé ülni. Egymás előtt és háta mögött ülve kommentáltuk a látottakat a buszban. Teljesen úgy érezhettük magunkat, mint a gyerekek. Volt, hogy törött bútorok hevertek az út szélén hosszú szakaszon. Viccelődtünk, hogy biztosan ez a helyi IKEA. Ismét elámultunk a közlekedésen, hogy ennyire össze-vissza, hogy is lehet balesetmentesen közlekedni. Majd talán valamelyik csoportvezetőnk mesélte, hogy egyszer megkérdeztek egy indiait, hogy hogyan lehet az, hogy nincsenek balesetek, mire ő azt mondta, hogy ők nem a szabályokra figyelnek, hanem egymásra. Ezt hallva néhány pillanatra az a mély csend lett bennem, ami akkor van, amikor egy abszolút igazságot hall az ember. És talán a középút a megoldás. Figyelni a szabályokat és figyelni egymásra is.

Az ilyen pillanatoknál éreztem azt, hogy Indiába mindegy, hogy egy ashramba megy az ember vagy körutazásra egyszerűen India minden lépése tanít. India maga a lelkiség és sok hitrendszert áttört bennünk.

Feltűnő volt az is, hogy az emberek mindenhol mosolyogtak. A lámpánál még a koldus öreg hölgy is mosolyogva kért néhány rúpiát. Az árusok végtelen türelemmel várták a vásárlókat az útmenti pultoknál. És India, az emberek és az élet csak úgy volt. Minden csak úgy „történt”.

Az első látványosság a buszból egy monumentális Shiva szobor volt. Aminek a történet utolsó napján lesz jelentősége. Ahogy megláttuk mindenki mondta a buszból, hogy álljunk meg. Felvettük rögtön a flowban vagyunk életérzést, de mentünk tovább, mert a tervet tartani kellett. De, ahogy mondtam az utolsó nap végén visszatérünk Shivához és a kertjéhez.

A Lótusz templomnál volt egy érdekes élmény. Nem jutottunk be, mert éppen zárva volt. Kívülről fényképeztünk, de az első találkozások az indiaiakkal sokkal, de sokkal érdekesebbek voltak. Egy kisfiú jött oda hozzánk. Körbe járt mindenkit. Mi „felkészítőt” kaptunk arról, hogy hogyan és hányan fognak jönni hozzánk pénzt kérni, de hát kezdők voltunk a témában. Nem hagyott nyugodni, hogy a kisfiú csak kér és kér, és ott sertepertél körülöttünk. Jött a belső hang megállíthatatlanul, hogy ADJ! Adj! Neki adj! Megkérdeztem a csoportvezetőket, hogy mi a szokás, hogy ez egy szép gesztus is legyen, és mennyit érdemes adni. A válasz az volt, hogy ahogy jónak látom, de egyre készüljek, lehet, hogyha egynek adok, jönnek többen is. Gondoltam legyen, maximum futok! 🙂 Az egyik csoportvezetőnk is adott néhány rúpiát a kisfiúnak majd én is még odaadtam neki 10 rúpiát (kb. 45 Ft – 10 rúpia kb. egy kis zacskó chips vagy keksz). A kisfiú elvette a pénzt és szökdelve büszkén lobogtatva vitte és mutatta az adományt a nagymamájának. Ekkor indult el egy az egész út során kitartó kezdeményezés Fruzsival. A „kihívás” lényege az volt, hogy hogyan tegyünk boldoggá minél több embert az utazás során. Fruzsit az úton ismertem meg, és az első pillanattól kezdve nagyon jóban lettünk. Egy utólagos meglátás rólunk: „Hát igen Kitti és Fruzsi megtalálták egymást Budapesten, a reptéren és onnantól elválaszthatatlanok voltak.” Vannak barátságok, amiért a világ másik végére kell menni, de megérné akár a világ végére is. Aztán kiderült az is, hogy Fruzsi, amúgy a mellettem lévő utcában lakik itt Budapesten. Szóval tényleg hihetetlen az egész, de igaz, és a mi lelki barátságunk Indiában indult. 🙂

A Lótusz templomos élmény után rögtön az ISKCON (Krisna-tudatú Hívők Nemzetközi Közössége) delhii központjába mentünk. Az „otthon vagyok” érzése volt ott! Letettük a papucsunkat, és gyermekként mentünk végig a kerten, a templomon, az ajándékboltban. Megható volt látni a templomban a magyarországi Krisna oltár képét a falon. Indiában valami magyar dolog! 🙂 Az első igazi indiai ebédünk is itt volt. Bőséges ebéd várt minket a templomban. Igazi indiai ízek. Finom az is, amit itthon lehet kapni indiai éttermekben, de úgy, ahogy Indiában főznek, nem főznek egyszerűen máshol. Igazi: Ízek, Imák, India volt!

Némi kacskaringózás és újabb adag káoszok után tiszteletünket tettük a Miniszterelnöki Hivatal előtt. Tettünk egy próbálkozást a kapu őreinél, hogy magyar különítmény érkezett, hátha beengednek minket. De az indiaiak komolyan veszik nagyon a munkájukat, főleg a katonák és a rendőrök, így sajnos nem engedtek be minket. Egy próbát megért! 🙂 Egészen érdekes épület komplexum volt. Közben a parkban heverésző emberek viccelődtek velünk, mókusok ugráltak a parkban éééééés szoktuk a meleget.

Azt hiszem talán itt jött a 2. éjszakánk Delhiben. Sokkal otthonosabban. Este még kimentünk a mellettünk lévő utca, bár sokkal inkább sikátor árusaihoz. (Itt találkoztunk először tehenekkel. Nagyon alkalmazkodóak és természetesen a környezetbe illőek voltak még egy ilyen nagyvárosban is.) Hát nem mondom, hogy ott abban a kis utcában nem féltem, na nem mintha volt mitől. Balázs csak mosolygott rajtam, ahogy „remegtem”, mint a nyárfalevél és kapaszkodtam bele, hogy ne menjünk tovább, menjünk vissza a hotelbe. Így utólag már egészen komikusnak tűnik a helyzet. Hamar beszereztük a helyi édességeket, és mentünk vissza a hotelbe pihenni. Este meleg zuhany, egy kis bollywoodi zene, és egy jó alvás várt. A zajokat már megszokva aludtuk át az éjszakát.

Másnap felkerekedtünk és tovább folytattuk Delhi felfedezését. Aztán lehet, hogy nem így voltak a sorrendek, ahogy megnéztük, de utólag annyira, de annyira sok minden volt, hogy ezt csak hazatérve érzi az ember, hogy kb. csak a képek alapján tudod, hogy melyik nap mi történt.

Szóval „emlékeim szerint”: Másnap mentünk a Qutab Minár nevű helyre, ami egy iszlám építészeti remekmű. Itt találkoztunk először iskolásokkal. Ők voltak ránk a legnagyobb hatással. Csoportokban, nevetve, mosolyogva rohangálva közlekedek. A tanárok mosolyogtak. Sehol egy hangos szó egy fegyelmezés. Öröm volt látni. Egyenruhákba voltak az osztályok. Minden osztály más egyenruhában. Annyira jó volt látni a gyerekek arcán a boldogságot. Az egyik osztályképhez odaálltunk és lefényképeztük mi is őket. A fénykép lehetőségét viszonozva dobtam nekik egy puszit. Mire ők, mint a filmekben kórusban „óóóóóóóóó”-ztak, és kölcsönösen olvadtunk el egymástól. Megkerültük a sosem rozsdásodó vasoszlopot, nem állíthatott meg minket Fruzsival az sem, hogy körbe volt kerítve. Becsuktuk a szemünket és elképzeltük, hogy valójában hozzáérünk. Ahogy körbe értünk egy hatalmas galamb raj szállt fel (ezt jelnek vettük), és repült újra le és fel, és le és fel, amit a gyerekek ismét nagy beleéléssel kommentáltak csoportos „óóóóóó”-kkal. Gyönyörű képeket tudtunk csinálni a helyszínen. Az egyik legjobb élmény volt az út során ez a helyszín.

Majd mielőtt Vrindavanba indultunk volna még volt egy állomásunk egy templom (Akshardam), ahol egyáltalán nem fotózhattunk sajnos pedig hát ez volt a legelképesztőbb hely. Indiába, amit mindenképp vigyél magaddal, ha mész: a karóra. Semmi nem vihettünk be magunkkal! Ahogy olvastam a neten ezt tartják a világ 8. csodájának. Vagy számítanak rá, hogy egyszer az lesz. A hely nevének jelentése Isten hajléka. És hát igen a név hűen tükrözte a hely hihetetlen szépségét. És tudjátok az a döbbenet, hogy ennek a helynek az építését 2005-ben fejezték be. Lenyűgöző, hogy Indiába még mindig ilyen hihetetlen dolgokat építenek. 11.000! kőfaragó dolgozott rajta. És hát, ha láttatok szépet, ez még annál is szebb volt. És itt is istenit ebédeltünk. A legjobb indiai kaja a Thali. Kapsz egy nagy tálat és azon mindenféle étel van vegyesen. Elképesztő bőség tál tényleg. Gondoltam Indiában fogyni fogok, de plusz kilókkal tértem haza, azonban megérte minden falat. 🙂 Érdemes már utazás előtt itthon kísérletezgetni az indiai konyhával. Szuper volt úgy kint lenni, hogy az ételek nagy részéről tudtam mindent, hogy melyik név mit takar. Jó felkészülni, mert a legtöbb helyen nincs ám többnyelvű étlap aztán csak les az ember, hogy mi az a naan meg, paneer és társaik.

Delhi igazi kultúrsokk volt mindenkinek, azért ezt be kell vallani. A szmog, a zaj, a rengeteg ember, a káosz sokszor embert próbáló volt, főleg azoknak, akik először voltak. A mélyvízben kezdtünk aztán, ahogy haladtunk az utazás során az élmények csúcsosodtak és egyre jobb és jobb helyeket fedeztünk fel. Delhi egy külön világ, amire érdemes felkészülni. Megacity szószerint, amihez mega türelem kell, de ha megvan csodákat ad.

Ebéd után elindultunk Vrindavanba…

INDIA BESZÁMOLÓ 3. – VRINDAVAN – A SZENT VÁROS

Vrindavanba érkezésünk előtt már tudtuk, hogy egy kisebb városba érkezünk majd. A kisváros jelző persze csak Indiához képest kisváros, mert ahogy egyre jobban felfedeztük a várost rájöttünk, hogy nem is olyan kicsi.

Ahogy a busz bekanyarodott Vrindavanba rögtön egy közlekedési dugóban találtuk magunkat. Egy traktoros hajtott be a mi óriás buszunkkal szemben. Percekig navigálták egymást a kocsisok és a traktoros, a buszsofőrünk, hogy elférjenek egymás mellett a járművek. Mi persze az ablakra tapadva figyeltük, hogy ezt hogy fogják megoldani. Jött mindenki segíteni. A motorosokat, akik mentek árkon bokron át letolták, hogy miért nem várnak a sorukra. Az egész helyzet komikus és drámai volt. Elképzelésünk se volt, hogy mire számítsunk, milyen kicsi városra, ha 2 jármű egymással szembeni haladása percekig képes megakasztani a forgalmat. De ez csak a külvárosi „kapu” volt… az első teszt a bejutásra. Aztán Vrindavan kinyitotta kapuit előttünk és suhantunk a kék villámmal a hotel felé.

Vrindavan India egyik szent városa. 5000 templom van a városban, senki nem eszik húst. Nem árulnak dohányárut és alkoholt. Ezt a tisztaságot leginkább akkor éreztük meg, amikor átmentünk már Jaipurba. Ezt majd elmesélem a következő részben. 😉

Szóval bejutottunk a városba. Itt már tehenek mászkáltak a legforgalmasabb utcán is és megérkeztünk a hotelünkbe. Ahogy beléptünk az Indiai luxusba mindenki megnyugodott. Mindenhol nagyon kedvesek voltak. Próbáltak mindenhol a kedvünkbe járni. Néha mintha filmekből nézték volna ki, hogy vajon mit ehet a fehér ember reggelire, de nagyra értékeltük az igyekezetet minden hotelben. A legjobb mégis mindenhol az Indiai volt.

Azt hiszem talán első este volt még, amikor elmentünk a Prem Mandir templomba. Ez is egy korunkban épült templom. Ahol visszajöttek a 2,5 évvel azelőtti emlékeim. A templom teli volt indiaiakkal és rohantunk a templomba érve, mert éppen prasadam (felajánlott és áldott étel) osztás volt és nem akarunk kimaradni az áldásból. És innentől indult el egy áldás áradat, mert bárhova mentünk mindenhol kaptunk az áldott ételeket, a bhindukat (pötty a homlokra) a helyi sadhu-któl (bölcsektől). Együtt kiabálta mindenki, hogy KI JAY! ami annyit tesz kb. hogy éljen! Az indiaiak nagyon tudnak ünnepelni. Az Istennek való hála adás ott tánc, ének, öröm. Kiabálva éljenezés. Hát nem mondom, hogy akik körülöttem álltak nem néztek furán, ahogy ugráltam és kiabáltam együtt az indiaiakkal, de hát na… hazatérve a saját édesanyám az egyik kép láttán azt mondta, hogy olyan mintha Indiában otthon lennék, mintha a bőröm lenne csak fehér, de ott indiai vagyok. És igen! 😉 Egy magyar, lelkében félig indiai. Elég jó kombináció. 🙂 Körbejártuk a murthikat (istenszobrok). És már zárt is a hely így mennünk kellett. De itt már igazán otthon éreztem magam. Éreztem a zsigereimben, hogy Vrindavan csak jó lehet. Szerelem volt elsőre. És akkor még nem is tudtam mennyire.

Másnap a reggeli után indultunk a helyi ISKCON Templomba a Krisna Balaram Mandir-ba. Nemzetközi kavalkád volt. Itt az utcákon is sokkal több volt a fehér ember már, a templomban pedig a világ minden tájáról érkező zarándokok voltak, akik a lelki feltöltődésért felkerekedve szelték át a világot, hogy egy ilyen szent helyen lehessenek. A meglepetés ott fogadott igazán, amikor megtudtam, hogy Srila Prabhupada sírja és lakhelye volt ez. Ő terjesztett el a Krisna-tudatot a világban. Egészen idős volt már, amikor felkerekedett Amerikába egy teherszállító hajón és elkezdte átadni a védikus tanításokat, a Krisna-tudatot az emberek számára. Szóval, amikor ezt megtudtam éreztem, hogy ez csodás áldás és hihetetlen kegy, hogy ott lehettem, abban a templomban. Az első spirituális témájú könyvem egy reiki könyv volt és a 2., amit gyerekkoromban kaptam egy Bhagavad Gita, ez a hindu vallás legszentebb könyve. Aztán jött a többi könyv is az évtizedek során. Tudjátok egység hívőnek tartom magam. Keresztény családból jöttem, a buddhizmus nevelt fel, és a hinduizmus teljesített ki. Megtisztelő volt személyesen kifejezni hálám Srila Prabhupadanak, sőt 108x a sírja feletti mantra ösvényen, lótuszokon lépdelve, elmondhattam a Hare Krisna mantrát. És valójában fogalmam sem volt, hogy ez még csak a kezdet. Hogy innen indul a valódi utazás Krisnával és Rádhavál, az ő párjával.

Nagyon szeretem azt, hogy ezekben a templomokban annyira erős a jelenlét, annyira érzi az ember az Isteni gondoskodást, hogy mindig sikerül gyermekivé válni. Egy papucs nélkül rohanó, felfedező gyermekké.

A templomból tovább menve vééééégre riksákra ültünk. Ezek tudjátok azok a motorszerű építmények, amibe összepréselődve 4-6 ember is befér. Ezt leteszteltük néhányszor! 😀 A legmeghatározóbb élményeink ezek voltak. Hatalmasakat nevettünk a gyorsulásokon, ahogy rázós utakon szétrázta a vesénket a zötykölődés, akinek köve volt abból nem maradt semmi az biztos.

Ezután egyik hely a másikat követte. Ezt nem részletezném, mert csak neveket durrogtatnék, de volt olyan ősi templom, ahol már találkoztunk majmokkal is. Majmokkal, amik elől dugdoshattuk a könnyen mozdítható értékeinket. Láttunk zöld papagájt, és mindenféle állatokat.

Délután választhattunk, hogy a híres Loi bazárba megyünk, vagy a helyi zarándokút egy részét csináljuk meg. Persze, hogy a zarándokutat választottuk. 😉 Szerintem, ha Fruzsival mind az 5000 templomot megnézhettük volna, az se lett volna sok. 🙂 A zarándokút nagyon különleges volt. Betekinthettünk az igazi Indiába. Olyan helyeken mentünk végig, ahol Krisna életének 1-1 jeles története zajlott. Élveztük minden lépését, ahogy a Jamuna partján haladtunk. Látva a folyónak tartott szertartás kellékeket, a lemenő nap fényeit, a folyó melletti épületeken, az autentikus házakat, meditáló bölcseket, tényleg úgy éreztük, hogy akkor érkeztünk meg igazán Indiába.

A Loi bazár fergeteges őrület volt. Siettünk már nagyon, hogy még ne túl későn érjünk vissza a hotelbe. Gyorsan bementünk 1-2 bazároshoz, de annyira el voltunk varázsolva, hogy mindent megnéztünk, de venni alig találtunk valamit. A káosz viszont egyre nagyobb lett. Hatalmas szmog volt a kis szűk utcákban az ott közlekedő sok riksától. Kisebb pánik tört ki, majd csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lenne néhány perc csend, hogy kitaláljuk merre induljunk el, és hogyan fogunk egy riksát. Ezeken a szent helyeken általában több sem kell, mint kérni. Abban a pillanatban eltűnt minden riksa a környékről. Bementünk egy kis üzletbe és megérkezett a csend. Aztán hazamentünk és egy hatalmasat vacsoráztunk a szuper hotelünk szuper éttermében. Napi 3x ettünk meleg ételt, mert reggelire is azt szolgáltak fel sokszor. Úgy 7 nap után kiakadt a rendszerem, és az utolsó 3 napot amúgy végigböjtöltük kb.. Nem emlékszem rá mikor ehettem ennyit utoljára, de azt tudni kell, hogy imádom az indiai étleket, szóval abból nekem nem nehéz sokat enni.

3. nap hajnalban merészek voltunk és fél4-kor keltünk, hogy a Balaram templom hajnali szertartására odaérjünk. Amikor vége volt a szertartásnak a világ minden részéről érkező bhakták (hívők) a felkelő nap fényében ültek a templomkertben. Olyan volt az egész, mint egy megfestendő pillanat. Arra gondoltam, hogy oh bárcsak tudnék festeni és bárcsak megállíthatnám az időt. Akkor éreztem meg, hogy Istennek milyen kedvesek, akik hisznek benne, akik követik, és akik élete az odaadó szolgálat. Talán ezt az érzést a legnehezebb visszaadni. Az Isteni szeretettel találkoztam ott 1 tiszta pillanatra.

Délelőtt elindultunk a Taj Mahalhoz. Oda, amiért elindultam, hogy letudjam a „kört.” Hihetetlen építészeti remek. Ám be kell vallanom, hogy a szépségén túl nem tett rám nagy benyomást. Síremlékhez méltóan hozta a hangulatát is. Magasztosan gyönyörű volt. Egy szerelem emléke ez. De minden lépésében ott a bánat valójában. Ami érdekes volt, hogy kijőve a sírból Fruzsi telefonja kikapcsolta magát és elkezdte frissíteni. Az enyém pedig úgy kikapcsolt, hogy percekig élettelen volt.

Jártunk utána a híres vörös erődben. Majd ettünk egy kerthelységes étteremben. Mintha egy szülinapi zsúrba kerültünk volna, ahol vééégre ihattam igazi indiai mangólassit (ez egy joghurtos mangóital).

Ahogy mentünk vissza Vrindavanba megálltunk még egy Sikandra (Akbar császár mauzóleuma) nevű helynél. A nap éppen ment le már. Itt is éppen zárás előtt voltunk. A WC fontosabb volt mint a belső síremlék megtekintése így oda vettük az irányt. Indiában az egyik fő szabály hogy ha WC van menni kell, ha kell ha nem, mert sosem tudhatod mikor lesz a következő. Ez a WC-s story végül életünk egyik legviccesebb kalandja volt. Ekkor már egy összeállt ötösfogatban mentünk mindehová Annamarival, Csillával, Fruzsival és Balázzsal. Na Balázst nem vittük a női WC-be azért. 🙂 De amit ott levágtunk. Nem volt villany. A pasi egy kis darab WC-papírt akart adni. Annamari mindenkivel magyarul beszélt és magyarázta neki, hogy annyi papír kevés lesz, elvette az egészet. Kiderült, hogy a papírba a pasi tűt szúrt, hogy jelezze a papír végét, hogy hol kell letépni. A tű is nálunk maradt. A végén már a pasi is fetrengett tőlünk. És még időnk is volt rohanva bemenni a síremlék belsejébe. Ez a kert a lemenő nappal volt az egyik legmegnyugtatóbb hely. Mintha nem is evilági lett volna. Végtelen béke és nyugalom járta át a helyet.

Este elmehettünk mégegyszer a Balaramba elköszönni. Na, akkor még nem gondoltam, hogy ez a búcsú csak 4,5 hónapig fog tartani. Álmomban nem gondoltam, hogy az élet lehet annyira kegyes, hogy újra visszatérhetek még az életemben ide. De az életnek sokkal nagyobb meglepetései vannak, mint mi azt gondolnánk…

Másnap reggel indultunk Jaipurba…

INDIA BESZÁMOLÓ 4. – JAIPUR

Vrindavant elhagyva emlékszem ültem a buszban néztem ki az ablakon és csak az járt a fejemben, hogy hogy lehet egy város ennyire csodálatos. Megható volt elköszönni és egyben rögtön meg is jelent a vágy a szívembe, hogy visszatérjek majd egyszer. És hát az élet kifürkészhetetlen, de erről majd a beszámoló végén írok még…

Szóval elindultunk egy újabb kaland felé Jaipurba. Izgatottan vártuk, mert Delhi után Vrindavan megmutatta India ezer arcát úgyhogy tudtuk a szívünk mélyén is már, hogy egy „ezeregyedik” arca vár ránk. Újabb csodák, újabb felfedeznivalók. A városba beérve teljesen más képek fogadtak minket. Itt megint mások voltak a riksák, az emberek, a boltok, az épületek, egyszerűen minden.
Majd a mi csoda buszunk megállt egy romos ház előtt és szerintem egyszerre jelent meg mindenki fejében, hogy ez lenne a mi sok csillagos szállodánk??? De leszálltunk és bementünk egy kapubejárón és majd leesett az állunk egy olyan gyönyörű hotel fogadott minket. Megérkeztünk, jöhetett a welcome drink (szigorúan gyümölcslé 😉) és a kalandok folytatódtak, mert hogy nekünk nem volt unalmas az életünk soha. Az egyik utitársunk beborult a hotel közepén a szökőkútba. Először nagy volt az ijedelem, de a tőle megszokott jókedvvel pattant ki a szökőkútból és már nevettünk együtt. Sosem gondoltam volna amúgy, hogy ennyire élvezetes ennyi idegennel együtt utazni. Olyan ez kicsit mint egy felnőtt osztálykirándulás. Rengeteg ember, új barátságok, néha tanulási folyamat is persze toleránsnak lenni a többiek felé, de egészen más hangulata van így utazni, mint egyedül vagy párban vagy jó baráti társasággal. Egyszer ezt is próbálja ki mindenki! 🙂

Megint nem tudom, hogy mi miután történt. Megígérem a következő utazás beszámolójánál felírom a sorrendet majd, de talán nem is ez a lényeg.

A hotelba érkezésünk után folytattuk a kulináris élmények halmozását, mert ha valahol Indiában lehet. Kb. 5 perc sétára a hoteltől ajánlottak egy nagyon jó éttermet. Az út szélén sétáltunk, a forgalom óriási volt. Kíváncsi szemek figyeltek minket és mindent díszítettek a Diwalira. Időközben láttunk mozit, Mc Donalds-ot és KFC-t, ami meglepett minket. Ami pedig még meglepő, hogy ezeken a helyeken vannak vegetáriánus menük. De mi a város legjobb éttermébe mentünk. Szuper kedves személyzet és rám egy radzsasztáni thali tál várt… Alig tudtam betelni az ízekkel. Aztán nagyon hamar összebarátkoztunk az étterem vezetőjével. Kiderült, hogy Bécsben tanult hónapokat és Fruzsival pár perc alatt annyira megkedvelt minket, hogy átvitt a cukrászdába, egy folyosón keresztül, ami ugyanúgy hozzájuk tartozott. Sajnos a cukrászdát nem fotóztam le, de ha éltetek szépet. És akkor le is rántom az egyik végére szánt sztorit, hogy megyek vissza 2017. márciusában Delhibe, Vrindavanba és Jaipurba is. Be kell vallanom, hogy az egyik legjobban várt esemény, hogy újra elmehessek ehhez a kedves emberhez, mert az egyik legnagyobb élményt ő adta, az ő étterme és az ő cukrászdája és nem tudtam elköszönni tőle. De most megyek újra köszönök neki. Volt egy nagyon érdekes beszélgetésünk is vele. Félve kérdezte, hogy hogy tetszik nekünk India és mi mondtuk neki, hogy nagyon más mint a mi világunk, de pont ez a csodálatos benne. Kérdezte, hogy nem zavar-e minket a szemét vagy hogy itt nem olyan szépek a házak, de mondtuk neki, hogy annyi szépség és érdekesség van, hogy mindezek eltörpülnek. Valamint elmondtuk neki, hogy azt látjuk, hogy amíg otthon nekünk meg van mindenünk a lelkünk szegény, az Indiaiaknak pedig nincs szép házuk, vagyonuk, de a lelkük gazdag. Persze ez csak egy általánosítás, de erre nagyon elmosolyodott a bácsi. Őszinte meghatottság látszott a szemében és ő is azt mondta, hogy amikor Bécsben volt azt látta, hogy mennyi mindenük van az embereknek, de mégis szomorúak. És talán ez a fontos. Lehetőségeket kapunk, de ezekkel élni kell, meg kell találni a boldogságot és hálásnak kell lenni.

Majd jött az Amber erőd, a legjobban várt program. Valamiért Balázzsal hónapokkal előbb erre gondoltuk és ezt vártuk. Hogy elefántokkal találkozhassunk, hogy láthassuk ezt a misztikus erődöt. És a kaland itt sem maradt el természetesen. Annyi minden történt, hogy mire felültünk az elefánt hátára ketten nem tudtam, hogy kinek kell adni a pénzt a hajtónak vagy majd a végén ha leszálltunk, de az maradt meg hogy majd ha leszálltunk. A hajtó kérte a pénzt én meg mondtam neki, hogy dehogy adok én neki pénzt majd a végén. Erre félre állt hogy addig nem megyünk tovább, amíg oda nem adom neki. A lányok mellettünk mentek el pont és mondták, hogy adjam oda neki a pénzt nyugodtan. Odaadtuk majd őrült gyorsulásba kezdett a hajtó az elefánttal, hogy utólérjük a többieket, mert az elefántok nem mehetnek ám akárhogy, sorszámozva vannak, és egymás után mennek. Szóval indult a rally, persze elefánt tempóban, de nem mondom, hogy kellemes volt. Minden izmunk megfeszült, hogy tartsuk magunkat. Amikor már beértünk a helyünkre gyengéd ringatózásba váltott át az egész. Szuper édesek ezek a nagy állatok és bár nem szeretgethettük meg őket igazán mégis hatalmas élmény volt egy elefánt hátán utazni. Igazi megtiszteltetés. Nagyon nagy nyugalmat, stabilitást árasztanak magukból. Az erődbe beérve fantasztikus hangulat fogadott minket, mert szóltak a dobok, és mint a csatából hazatérő hődök vonultunk be. A szívünk dobogott a dobok hangjára és kb. csak felállt volna az ember az elefánt hátán, hogy igeeeen megjöttünk. Az erőd belül is szép volt nagyon. Fent a hegyvonulat tetején csodás kilátásunk volt. Sütött a nap ezerrel és az egész leírhatatlan élmény volt. Aznap este elmentünk még egy templomba. Én valami furcsa hangulatban voltam miután eljöttünk Vrindavanból. Először nem tudtam megfogalmazni, hogy mi van velem. Ekkor már meg voltam fázva rendesen. Gyógyszert vettem be, hogy ne legyen lázam és tudjak haladni a többiekkel. Nem gondoltam volna, hogy kint pont egy magyar megfázás fog rávenni, hogy gyógyszert kelljen beszedni, de nem tudtam, hogy mi miatt érzem furcsán magam. Aztán egy beszélgetés során vált világossá, hogy a lelkem nem érte utól a testem és igaz lett az „I lost my heart in Vrindavan” felíratú póló (Ott hagytam a szívem Vrindavanban. – szabad fordításban). Szóval kellett 1-2 nap, amíg mindenem megérkezett Jaipurba.

Jaipur egy olyan városa Indiának, ahol szívesen élnék. Van egy varázsa a városnak az óvárosi terrakotta színű falakkal és, ahogy körbe van építve. Az érkezésünk után amúgy 10 perccel már az egész utca tudta, hogy a magyarok megjöttek. Többen jöttek oda és mondták, hogy Kiskegyed, Puskás, Gulyás, Népszabadság. Hihetetlenül jó érzés volt, mindenhol a kedvességgel és nyitottsággal találkozni. A mai napig írnak a kint megismert indiaiak a facebookon, ami nekünk nyugatiaknak kicsit furcsa, hogy csak úgy csevegjünk, de nekik nem. Ők nagyon nyitottak.

Jaipurban láttunk kígyó bűvölőt, hihetetlen hosszúságú bazárt, amit be se lehetetett járni, ősi napórákat és be kell vallanom itt vettük a legjobb dolgokat. Egy ideig feladtuk, hogy kincsekkel térünk majd haza, de Jaipurban bepótolhattuk az összes vásárlási vágyunkat.
Utolsó este még elmentünk egy templomba, amit Lakshmi Narayana Templomnak hívnak. Talán itt volt az egyik legszebb oltár. Egyszerű, de mégis csodálatos. Hófehér márvány, egy hatalmas arany OM jel és előtte Krisna és Rádha. Sok teplomba sírtam, de itt öntött el leginkább a hála. És, ahogy sétáltunk kifelé szólt a Tvameva mantra, ami nekem magát Indiát jelenti 2014 óta mióta először kint jártam. Tudtam, ismét tudtam, hogy ez az utazás sorsszerű volt, ott volt a helyem, a legjobbkor voltam a legjobb időben.

A Diwali napjáról hagy írjak még nektek. Ezen a napon minden ki volt világítva. A kocsik nem jártak délután az utcán. Ez jót tett a levegő minőségének. De a legjobb az egészben az volt, hogy mindenki Happy Diwalit kívánt mindenkinek mindenhol és este felmentünk a hotel tetején lévő koktélbárba és medencéhez és onnan 360 fokban mindenhol tűzijátékokat láttunk.

Másnap pedig már hazafelé indultunk. 2 nap utazás, amire lélekben készültünk. Jaipurból visszafelé Delhi felé megálltunk egy újabb mesebeli erődnél. Nem tudtunk bemenni, mert luxusszállodást alakítottak ki belőle, de kívülről is hihetetlen szépségű volt és azért kaptunk egy kis betekintést is, mert felszöktünk az egyik kis kertbe, ahonnan a személyzet küldött le minket. Nem tudtuk, hogy nem lehet oda felmenni, de megérte, mert olyan volt mint egy titkos kert. A helyiek rábeszéltek minket, hogy nézzünk meg egy közelben lévő kutat. Ami 100 méterre volt. Az tudni kell, hogy az indiaiak számára minden 100 méterre van csak előre azt nem tudni, hogy hányszor 100 méterre. Úgyhogy ha ilyenbe vágsz bele hidegélelem és sok víz legyen nálad. Mi neki indultunk víz nélkül át mindenen. A legautentikusabb Indiában volt részünk. Házak között, Indiaiak kíséretében jutottunk ki egy főútra, amin csak gyalogoltunk, gyalogoltunk. Kisebb pánik tört ki a zömében női társaságunkon, mire az egyik útitárs motorra pattant az egyik Indiai fiatalember mögé, hogy őt már nem érdekli megnézi hányszor száz méter ez még. De a kanyar után már ott volt a kút. A vezetőnk Loka-Bhandu Prabhu hihetetlen jelenléttel nyugtatta a társaságot végig és igen megérte kitartani. Több emelet mélyen egy épület volt a földbe vájva, ahol régen kereskedők szálltak meg és a végében ott volt egy hatalmas víznyelő. Mi Fruzsival kaptunk egy helyi idegenvezetőt, aki elmagyarázta, hogy mi volt ez a hely és hogy mit érdemes még megnézni… és ő volt, aki jópárszor rákérdezett, hogy voltunk-e Mathurában, Krisna szülővárosában és mondta, hogy oda menjünk el mindenképp. Először furcsán néztünk rá, majd megértettük, hogy ő is egy üzenet, egy jel, hogy oda menjünk el. Véletlenek sorozata és szerencséje által, idén márciusban Mathurába is ellátogathatok. Ez kb. olyan, mint egy kereszténynek elmenni Betlehembe. Hatalmas megtiszteltetés.

Szóval a kútnál álltunk. A semmi közepén egy eleje nincs házban alkalmi bolt várt minket hideg vízzel és a szokásos gej édes imádott mangólevemmel. Egyre több motoros fiatal vett körbe minket és egy pasi megjelent 2 tevével is. Azt hiszem ez egy olyan kaland, amit az unokáimnak is mesélni fogok.

Visszaérve Delhibe még volt néhány óránk. És persze hova mentünk? Mivel nem volt elég az ezer templom, amit a 10 napban néztünk persze egy újabb templomot kerestünk fel. Indiaink a hotel portáján mondta, hogy 100 méterre van, persze mi akkor megint elfelejtettük megkérdezni, hogy hányszor 100 méter. Viszont, ahogy sétáltunk elmentünk a helyi ruha nagyker sor előtt, ahol világmárkák voltak. Bementünk Nike, Adidas és mindenféle boltokba, ahol kb. ugyanazok az árak voltak mint itthon úgyhogy nem vásároltunk, de van egy indiai ruhamárka a Bipa, amivel ha találkoztok vásároljatok, mert jó áron van és csodás darabok. Én be is újítottam ott még 1-2 dolgot. Persze hogy ezek még beleférjenek a táskába, mert ki kellett dobnám pár dolgot. 🙂 Szóval csak sétáltunk sétáltunk és hát megtaláltuk a templomot, ami nem is templom volt, hanem az a szoborpart, amit az első nap első 5 percében láttunk a buszról. Áldottnak éreztük magunkat, hogy így az út utolsó perceiben ezt is megkaphattuk élményként.

Fruzsival megálltunk Shiva előtt és elmondtunk egy imát egy jó férjért. Shivához kell imádkozni, ha jó férjet akar az ember. A szobor bokájáig ha érhettünk. Hatalmas, monumentális építmény volt. Aztán a lábánál volt egy kis bolt bementünk még oda is utolsó kincseket gyűjteni. 5 percet voltunk bent és valami csoda folytán, ahogy kiléptünk abban az 5 percben be is sötétedett így láthattuk a szobrokat, az Isteneket még kivilágítva. Csordultig volt a szívünk élményekkel és így indultunk vissza a hotelbe.
Este még a hotelben volt egy kis ünnepség is, mert a Govardhan hegy felemelésének ünnepe volt. Így mi is csináltunk az egyik kis hotelszobában édesség hegyet ennek az alkalomnak tisztelegve. Énekeltünk és ünnepeltünk.

Aztán egy gyors pakolás következett még. Én rajta ültem a táskámon és alig tudtam összehúzni. Imádkoztam, hogy beleférjek a 23 kg-ba, de pont sikerült. Nem kis logisztikába került.
Majd jött a búcsú a csapattársaktól és a szervezőktől és egy újabb taxizás a reptérig. Aztán pedig jópár óra repülés haza. A szerencse az volt, hogy éjszaka volt így végig aludtunk.

Ha valaki nekem októberben azt mondja, hogy 4,5 hónap múlva visszatérhetek ezekre a helyekre nem hiszem, hogy elsőre elhittem volna. Most pedig 43 nap van az újabb indulásig.

Először Vindavanba és környékére, plusz Mathurába megyünk, majd újra Delhi, Vrindavan, Agra, Jaipur és megyünk tovább Risikeshbe a Gangeszhez és a Himalája lábához.

Úgyhogy kedveseim a kaland hamarosan folytatódik az új élményekkel és egy újabb szemmel a második találkozásokról.
Szívből kívánom, hogy akinek csak egy kicsit is ott van a szívében a hívás Indiába jusson el egyszer az életében!

Köszönöm hogy elolvastátok a beszámolókat!  

Ja és szeptembertől megyek a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskolára a védákról tanulni. Ezt hozta még ez az utazás. 6 éve várok erre, hogy beiratkozzak végre. De már nem várok tovább!

Isten odaadó szolgálatában:
Kitti